Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Korábbi két cikkben a kutyák agressziójáról írtam. Igyekeztem megvilágítani, mire való az agresszió (szabályozza az erőforrások elosztását), és fontosnak tartottam hangsúlyozni, hogy a kutyafajták nem egyformák az agresszió tekintetében (sem - hiszen a szelekció, a tenyésztés nem csak a küllem, hanem a viselkedés alapján is működik).


Mi mindannyian falkavezérek vagyunk?

A visszajelzések szerint azonban nem alkottam világos képet arról, hogy a kutya milyen örökséget hozott farkas őseitől. A Magyarországon elterjedt elképzelés szerint a kutyákat célszerű úgy kezelni, hogy viselkedésünkkel folyamatosan hangsúlyozzuk: a rangsorban felette állunk, mi vagyunk a dominánsok. Angolszász nyelvterületen viszont épp az ellenkező vélekedés nyer egyre nagyobb teret: a kutya "szőrös gyerek", családtag, aki érdek nélkül szeret. Az etológusok szerint az igazság valahol középen van: a kutya se nem farkas, se nem gyerek: kutya.
A falkavezér-teória szerint a farkasok a falkájukban állandó dominanciaharcban állnak egymással, de ma már tudjuk, hogy nem ez a helyzet. Ez a megfigyelés a fogságban élő farkasokon alapul, amelyek között valóban nagyon sok a verekedés, és nemritkán előfordul, hogy a rangsor aljára szorult egyedet a többiek megölik. A természetes körülmények között élő farkasok általában családi csoportban élnek. A pár tagjai egyenrangúak, nem harcolnak egymással, hanem együttműködnek. A kölykök nem vetélkednek a szülőkkel, hanem tanulnak tőlük, mellettük. Legfeljebb a testvérek között folyik versengés. Ivarérés után azonban az utódok vagy távoznak maguktól, vagy a szülői erőszaknak engedve indulnak útnak, hogy megalapítsák a saját falkájukat. A farkas élete tehát korántsem arról szól, állandóan a rangsor felső pozíciójába szeretnének kerülni, hiszen vagy ez nem merül fel, mert még kölyök-státuszban vannak, vagy szülők, és nincs kitől tartaniuk. Az agresszió a csoporton kívül álló egyedek felé irányul elsősorban, ezeket igyekeznek távol tartani vadászterületüktől. Ez az agresszió életfontosságú számukra, és ez lehet az oka annak, hogy amikor ugyanolyan módon neveltünk fel kutya- és farkaskölyköket, utóbbiaknál lényegesen több agresszív viselkedést tapasztaltunk. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy a háziasításának egyik lényeges eleme volt a kutya kezelhetőségére, csökkent agressziójára való törekvés.  
Kutyáink élete egész más, mint a farkasoké. Miután pár hetesen elválasztották őket anyjuktól, önszántukból nem hagynak el bennünket és párt sem azáltal akarnak maguknak szerezni, hogy minket letaszítsanak a "trónunkról", és új falkát alapítsanak. (Figyelemreméltó egyébként, mennyire nem farkasként viselkednek az elvadult kutyák sem: például jellemzően nem alkotnak párt, és a szukának egyedül kell felnevelni kölykeit).
De ha nem falkavezérek vagyunk a kutyának, akkor vajon minek tekint bennünket? Párjának nem, mert párosodni - rendszerint - nem kíván vele. Testvérének sem, mert akkor ivarérés után búcsút mondana gazdájának. Talán a szülőjének véli? Tény, hogy a kölykök hasonlóan üdvözlik a hazatérő szülőket, mint a kutyák a gazdájukat, és hasonlóan lelkesen tartanak vele a séták során, mint a kölyökfarkasok a szülőkkel vadászatkor. A kutya háziasítása során sok pedomorf - kölyökszerű - vonás jelent meg a kutyában, és talán az emberhez való különleges viszonya is úgy alakult ki, hogy a kölyökviselkedésének számos eleme ivarérés után is megmaradt. Az anyakutya 6-8 hetesen elválasztja kölykét, és ahogyan az növekszik, egyre ellenségesebben lép fel vele szemben, igyekszik távol tartani etetőtáljától, fekhelyétől. Az ember ezzel szemben a kutya egész élete során megmarad annak, amit az anyakutya volt a kölyöknek élete első heteiben: védelmet, élelmet, támogatást nyújt.
Számos kutatás utal azonban arra: a kutya olyan módon kommunikál az emberrel, ahogyan a fajtársaival nem, és olyan módon kötődik az emberhez, ahogyan a kölyökkutya az anyjához nem. Utóbbi azt jelenti, hogy míg szeparációs stressz csökkentésében az anyakutya viszonylag csekély hatást vált ki, és a kölykök nem sorakoznak fel mellé egy idegen szukával szemben, addig a gazda jelenléte megnyugtatja a kutyát, és egyértelmű preferenciát mutat irányába az idegen emberekhez képest. Az ember-kutya viszony tehát nem valamilyen, a fajtársak közötti viszony (pl. szülő-utód kapcsolat) egyszerű leképezése, hanem fajok közötti, nagyon egyedülálló kapcsolat, amit az evolúció körülbelül ötvenezer éven át formált. Ezért nem célszerű összemosni a farkasok közötti viszonyokkal. A falkavezér-teória és az etológusok véleménye azonban tökéletes azonos abban, hogy a kutyaneveléshez egyértelmű üzenetekre, következetességre van szükség, mert az elbizonytalanodott kutya ki fogja találni a maga szabályait, és nem biztos, hogy az nekünk tetszeni fog.

Csak a gazda a felelős a kutyaharapásokért?

A gazda az, akin számon kell kérni, ha a kutyája bajt okoz, de ne higgyük azt, hogy minden gazdának egyforma nehézségekkel kell szembenéznie a kutyanevelés során. Volt olyan olvasó, aki azért keseredett el, mert bizonyos őrző-védő fajták veleszületett tulajdonságait szembe állítottam kooperatív vadászkutyák jellemzőivel. Megértem, ha egy-egy fajta kedvelői szomorúan olvasnak arról, hogy kedvenc fajtájuk a halálhoz vezető harapások listájának élén át. De sajnos, ez egy tény. Olyan tény, amit mérlegelnie kell annak, aki a fajta képviselői közül választ magának társat. Tudnia kell, hogy kutyája genetikai adottságai folytán több és másféle erőfeszítést kell tennie a kutyanevelés során azért, hogy az ő kedvence soha ne ronthassa a statisztikákat. A kutyafajtákat és vonalakat bizonyos funkciókra alakították ki (terelés, vadászat, rendőrmunka, sport, vakvezetés, terápiás munka, stb, stb), és a saját dolgunkat könnyítjük meg azzal, ha tudjuk, mi a célunk a kutyatartással, és az alapján választunk kutyát. Ha felmérjük, hogy nincs elég képességünk vagy egyéb adottságunk egy különleges bánásmódot igénylő fajtához, akkor válasszunk más fajtát, vagy ne tartsunk kutyát.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.